Összefügg: kor

„Magyarországon az a furcsa helyzet alakult ki, hogy mentalitásában és kultúrájában a Magyar Szocialista Párt a konzervatív párt. (…) Ez a baloldali paradoxon. A másik oldal, amelyik konzervatívnak tartja magát, mentalitásában és kultúrájában radikális. (…) Amíg a baloldali attitűdnek nem lesz része az erőteljes rendszerkritika, (…) addig a jobboldal mindig erősebb lesz a fiatalok körében.“

„A PC-k minden eddiginél nagyobb mértékben vesznek majd körül minket. Majdnem minden területen meg fogják változtatni az emberek életét.“

„A régi kor természettudósai beszélnek egy csodaállatról, a melynek neve „krák.”“

„Meggyőződésem, hogy a Föld gömbölyű. Nincs szüksége rá, hogy bármi tartsa, mert a Világegyetem középpontjában van, s így nem tudna hová leesni. Azonkívül mag vagyok győződve, hogy sokkal de sokkal nagyobb mint amekkorának mi gondoljuk, (…) olyanok vagyunk mint a pocsolya körül élő hangyák, vagy békák.“

„Felőlem mind sirathatják a balgáka mult időket, az arany korát,Saturnus s Rhea földi birodalmát,ősszüleinknek paradicsomát.Én a természetnek elégedettenadok hálát, hogy e korban születtem.Mit ócsárl nálunk sok bús lázadó,profán korunk erkölcsömnek való.Szeretem fényét, sőt a puhaságát,örömeit, miket müvészi báj ád,tisztaságát, ízlését, csínjait,s minden fiát, ki így gondolkozik.“

„Minden embert a maga százada alakít ki; nagyon kevesen emelkednek koruk erkölcsei fölé.“

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.Akkor nemesb-e a lélek, ha tűriBalsorsa minden nyűgét s nyilait;Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,S fegyvert ragadva véget vet neki?Meghalni – elszunnyadni – semmi több;S egy álom által elvégezni mindA szív keservét, a test eredendő,Természetes rázkódtatásait:Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.Meghalni – elszunnyadni – és alunni!Talán álmodni: ez a bökkenő;Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,Ha majd leráztuk mind e földi bajt,Ez visszadöbbent. E meggondolás az,Mi a nyomort oly hosszan élteti:Mert ki viselné a kor gúny-csapásait,Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,Utált szerelme kínját, pör-halasztást,A hivatalnak packázásait,S mind a rugást, mellyel méltatlanokBántalmazzák a tűrő érdemet:Ha nyúgalomba küldhetné magátEgy puszta tőrrel?“

„Azt tegyük.A koczka vetve s életünk forog fenn,Körül csaholva számos elleninktől.S félek, nem egy, ki ránk mosolyg, szivébenEzer veszélyt kohol.“

„Az öntudatlanságot három- vagy négyéves koromban hagytam abba, és néha hiányzik.“

„Minden ország kultúrája lengje körül a házamat. De egyik se szakítson el szülőföldem talajától.“

„Nem tudom, hogy egyszer az emberiség tudatosan követni fogja-e a szeretet törvényét. De ez nem kell, hogy zavarjon. A törvény működni fog, ahogy a gravitáció is működik, akár elfogadjuk, akár nem. Az, aki felfedezte a szeretet törvényét sokkalta nagyobb tudós volt, mint korunk tudósai. Egyelőre a kutatásaink nem olyan fejlettek, ezért nem lehetséges mindenki számára ennek a megértése.“

„Ne vitatkozzunk az „evolúció” és a „haladás” szavak értelmén; bár ami engem illet, szívesebben nevezem reformnak. Mert a „reform” szó magában foglalja azt, hogy a világot valaminek a képére igyekszünk átformálni, és ez a kép már létezik szellemünkben… E kérdésben tetten érhető korunk egész ingatagsága és rettentő zűrzavara. Összekevertünk két különböző és egymással ellentétes dolgot. A haladásnak azt kéne jelentenie, hogy szakadatlanul változtatjuk a világot, mert azt akarjuk, hogy egyre jobban hasonlítson az elképzeléshez. Ma viszont a haladás azt jelenti, hogy szakadatlanul változtatjuk az elképzelést. Azt kéne jelentenie, hogy lassan, de biztosan igazságot és könyörületességet viszünk az emberi világba; manapság ellenben azt jelenti, hogy egy pillanatig sem vagyunk restek kételkedni az igazság és a könyörület kívánatos voltában: elegendő egyetlen bőszült oldal a porosz szofista tollából, hogy máris kétségbe vonjuk. A haladásnak azt kéne jelentenie, hogy az Új Jeruzsálem felé haladunk, holott ma azt jelenti, hogy az Új Jeruzsálem egyre távolodik tőlünk. nem a valóságot alakítjuk az ideál képére, hanem megváltoztatjuk az ideált: ez a könnyebb.“

„Íme, az ortodoxia izgató regénye. Az emberek annak a bolond szokásnak rabjává lettek, hogy úgy beszélnek az ortodoxiáról, mint valami nehézkes, sivár és megülepedett dologról. Pedig nincs az ortodoxiánál kockázatosabb és érdekfeszítőbb. Az ortodoxia maga az egészség; és az egészség mindig drámaibb, mint a téboly. Az ortodoxia annak az embernek az egyensúlya, aki őrülten száguldó lovak mögött tartja a gyeplőszárat, s bár látszólag hol erre, hol arra dől és meginog, mégis megőrzi minden egyes testtartásában a szobrok szépségét és az aritmetika pontosságát… Az ortodox Egyház sohasem tért a kitaposott útra, nem fogadta el a konvenciókat; az ortodox Egyház sohasem volt tiszteletreméltóan mértékletes. Könnyebb lett volna elfogadnia az ariánusok földi hatalmát. Könnyebb lett volna a kálvinista 17. században belehajtani a predesztináció feneketlen árkába. Könnyű őrültnek, könnyű eretneknek lenni. Mindig könnyű a kor feje után indulni, de nehéz dolog vigyázni saját fejünkre. Mindig könnyű modernistának, mindig könnyű sznobnak lenni. Könnyű lett volna belezuhanni a tévedések és túlzások e nyílt csapdáiba, melyek mint egymást váltó divatok és szekták húzódnak végig a kereszténység történelmi útján. Mindig könnyű elesni; hiszen temérdek sarok van, ahol el lehet botolni, de csak egy van, ahol meg lehet állni. Magától értetődő és kényelmes dolog lett volna belezuhanni, a gnoszticizmustól a keresztény scientistákig, valamelyik hóbortba. Ámde kerülni mindezt: szédítő kaland; és lelki szemeim előtt mennydörögve száguld az égi szekér korszakokon át, az ostoba eretnekségek hanyattesnek vagy orra buknak, míg a merész igazság, bár meginog, diadalmasan megáll.“

„Mióta a kereszténységet anyámnak fogadtam, s nem holmi teóriának tekintem, mely véletlenül az utamba akadt, kicsiny kertté változott vissza Európa és a nagyvilág, kertté, melyben a macska és a gereblye jelképes alakjait bámulom; gyermekkorom tündéri tudatlanságával és várakozásával nézek mindenre. Egyik-másik tan vagy szertartás éppoly idomtalannak és furcsának tűnik, mint a gereblye; ám tapasztalatból tudom, hogy az efféle dolgok valahogy mégis zöld gyepen és virágon végződnek… Hadd említsek egy példát a száz közül! Ami engem illet, semmiféle ösztönös rokonszenvet nem érzek a fizikai szüzesség iránt való lelkesültséggel szemben, amely kétségtelenül jellemző vonása a történelmi kereszténységnek. Ám ha nem magamat tekintem, hanem a világot, észre kell vennem, hogy ez a lelkesültség nem csupán a kereszténység jellemzője volt, hanem a pogányságé is – számtalan vonatkozásban jellemzője a magasrendű emberi természetnek. A görögöknek volt érzékük a szüzesség iránt, midőn Artemiszt márványba faragták, szintúgy a rómaiaknak, midőn a Veszta-szüzeket díszruhába öltöztették. Az Erzsébet-kor leggonoszabb és legvadabb drámaírói úgy ragaszkodtak a szó szoros értelmében vett női tisztasághoz, mintha a világ alappillére volna. Sőt, a modern világ (még ha gúnyolja is a nemi ártatlanságot) a nemi ártatlansággal szemben nemes bálványimádatot tanúsít – bálványozza a gyermekeket. Mármost, minden gyermekszerető ember jól tudja, hogy különös szépségük nyomban hervadni kezd, mihelyt a fizikai nemiség első jegyei megjelennek rajtuk. Mivel az emberi tapasztalat egybevág a keresztény tanítással, egyszerűen arra következtetésre jutok, hogy én vagyok az, aki téved, és az egyháznak igaza van. Sőt, még helytállóbb az a megállapítás, hogy az én felfogásom hiányos, az egyházé azonban egyetemes. Az egyházat nem uniformizált emberek alkotják, és az egyház nem is kívánja tőlem, hogy nőtlen legyek. A tényt, hogy nem értékelem a cölibátust, éppúgy elfogadom, mint azt a tényt, hogy nincs zenei érzékem. Ellenem tanúskodik az emberiség tapasztalata, miként ellenem tanúskodik Bach esetében. A cölibátus virág apám kertjében, melynek nem tudom édes és ijesztő nevét. De lehet, hogy egyszer megtudom.“

„Tekints a korábbi nemzedékekre. Tanúsítsd, hogy mindenkor, amikor az Isteni kegyelem Napcsillaga Kinyilatkoztatása fényét a világra bocsátotta, korának népe miként fordult szembe Vele és tagadta meg Igazságát. Azok, akiket az emberek vezetőinek tartottak, mindenkor igyekeztek megakadályozni, hogy követőik Ahhoz forduljanak, Ki Isten végtelen kegyelmének Óceánja.“

„Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.“

„Az igazság idegenebb, mint a fikció, de csak azért, mert a fikció köteles a lehetséges körein belül mozogni; Az igazság nem.“

„Az Isten nevében állj meg egy pillanatra, fejezd be munkád, nézz körül.“

„A természet titkai rejtve vannak előttünk; jóllehet állandóan alkot, nem látjuk mindig az eredményt; csak idővel s koronként ismerjük meg, s bár a természet mindig egyforma, mi sem ismerjük mindig egyformán. Egyre többet tapasztalhatunk, mert elménk egyre fejlődik…“

„Kis zugot, barátom, hol találhatA szabadság s béke otthonul?Vad viharral alkonyult a század,S öldökölve ébred im az új.(…)Mérhetetlen a világ, ha nézed,Hajók útja nem foghatja át,Mégis, hátán végtelen terének,Tíz boldog szív nem talál hazát.Térj a lélek szent körébe inkább,S hagyd az élet küszködéseit!Álmainkban él csak a szabadság,S a szépség csak a dalban virít.“