Összefügg: út

„Íme, az ortodoxia izgató regénye. Az emberek annak a bolond szokásnak rabjává lettek, hogy úgy beszélnek az ortodoxiáról, mint valami nehézkes, sivár és megülepedett dologról. Pedig nincs az ortodoxiánál kockázatosabb és érdekfeszítőbb. Az ortodoxia maga az egészség; és az egészség mindig drámaibb, mint a téboly. Az ortodoxia annak az embernek az egyensúlya, aki őrülten száguldó lovak mögött tartja a gyeplőszárat, s bár látszólag hol erre, hol arra dől és meginog, mégis megőrzi minden egyes testtartásában a szobrok szépségét és az aritmetika pontosságát… Az ortodox Egyház sohasem tért a kitaposott útra, nem fogadta el a konvenciókat; az ortodox Egyház sohasem volt tiszteletreméltóan mértékletes. Könnyebb lett volna elfogadnia az ariánusok földi hatalmát. Könnyebb lett volna a kálvinista 17. században belehajtani a predesztináció feneketlen árkába. Könnyű őrültnek, könnyű eretneknek lenni. Mindig könnyű a kor feje után indulni, de nehéz dolog vigyázni saját fejünkre. Mindig könnyű modernistának, mindig könnyű sznobnak lenni. Könnyű lett volna belezuhanni a tévedések és túlzások e nyílt csapdáiba, melyek mint egymást váltó divatok és szekták húzódnak végig a kereszténység történelmi útján. Mindig könnyű elesni; hiszen temérdek sarok van, ahol el lehet botolni, de csak egy van, ahol meg lehet állni. Magától értetődő és kényelmes dolog lett volna belezuhanni, a gnoszticizmustól a keresztény scientistákig, valamelyik hóbortba. Ámde kerülni mindezt: szédítő kaland; és lelki szemeim előtt mennydörögve száguld az égi szekér korszakokon át, az ostoba eretnekségek hanyattesnek vagy orra buknak, míg a merész igazság, bár meginog, diadalmasan megáll.“

„Az út fölfelé és lefelé egy és ugyanaz. (fr. 60, Hüppolütosz ref. IX 10, 4)“

„Odakint aranyszínre festette a leveleket a kései napsugár. Az öreg tölgyön mókus fonta imára lábacskáit. A fák alatt feketerigó szaladt el, az úton pedig lassú, fáradt léptekkel indult el a délután. Mátyás kiáltott az erdőn, és a fák között lassan ébredni kezdett már, szürke párát ásítva a szomorkás, öreg vándor – az éjszaka.“

„A délután elaludt aztán. Észrevétlenül, mintha bújócskázni akarna. Az este lopva érkezett, még puhábban, csendesebben, mint ahogyan elődje, a délután tűnt el az Idő kérlelhetetlen forgásában. Lassan minden nyugovóra tért, nem mozdult semmi, csak egy kis bagoly úszott csendesen a levegőben. A Hold szégyenlősen – de lehet az is, hogy csak álmosan – húzta szét selymes, puha felhőtakaróját. Lepillantott a Földre, s mivel mindent rendben talált, mosolygott és útjára indította az éjszakát.“

„(…) ha elérkezik majd az idő, mikor az élet útjaitól megfáradt lábaim megállnak végleg, és porba hullik minden, ami én magam voltam, a Dunántúl ezerarcú, szivárványos, kakukkszavas hazájának emlékektől zsongó rétje fogad magába. Ott leborulok majd a kedves földre, beléhullok örök időkre, s a csend engem is elnyel, elringat, s tollam letehetem, fejem lehajthatom végül Szőlőhegy kedves, szép szívére…“

„(…) mind-mind múltba veszett, kedves emlék csupán. A múlt ködébe lépett, halvány gondolatok. Magával vitte őket mellőlem a hallgatag vándor, az örökké siető Idő. Minden elmúlik egyszer. Mindössze az emlékekké érett percek maradnak velünk, végig, életünk rögös, kanyargós útján. De jó lesz éles szemmel megnézni s látni mindent, minden rögöt ezen az úton, mert mikor elfogy majd az erőnk, és szobánk lágy melegében üldögélünk fekete, emlékező éjszakákon, csakis ezekből a pillantásaink által belénk vésődött mozzanatokból táplálhatjuk szívünket és lelkünket, s tehetjük örökké a tovatűnt pillanatok csodás, csillagporos varázsát…“

„Ha fogalmad sincs, merre mész, minden út oda vezet.“

„Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során.“

„Keskeny és csúszós volt az ösvény. Az egyik lábam kicsúszott alólam, és letaszította a másikat az útról. De talpra álltam és azt mondtam magamnak: „csak megcsúsztam – nem estem el…”“

„Keskeny és csúszós volt az ösvény. Az egyik lábam kicsúszott alólam, és letaszította a másikat az útról. De talpra álltam és azt mondtam magamnak: „csak megcsúsztam – nem estem el…” Mindannyiunkban ott él a felelősségérzet, hogy folytatnunk kell, mindannyiunknak kötelessége, hogy küzdjünk.“

„Az állatok jogait ugyanúgy védelmezem, ahogyan az emberi jogokat is. Ez a teljes emberi élet útja.“

„Nem érdekel a száraz gazdasági szocializmus. A nyomorúság és az elidegenülés ellen harcolunk. A marxizmus egyik alapvető célja, hogy eltüntesse az érdeket, az egyéni érdek tényezőjét és a kapzsiságot az emberek pszichológiai motivációi közül. Marx belefeledkezett a gazdasági tényezőkbe és a hatásukba a szellemiségre. Ha a kommunizmus nem érdekelt ebben, akkor lehet a javak elosztásának egy módja, de sohasem az élet forradalmi útja.“

„Kis zugot, barátom, hol találhatA szabadság s béke otthonul?Vad viharral alkonyult a század,S öldökölve ébred im az új.(…)Mérhetetlen a világ, ha nézed,Hajók útja nem foghatja át,Mégis, hátán végtelen terének,Tíz boldog szív nem talál hazát.Térj a lélek szent körébe inkább,S hagyd az élet küszködéseit!Álmainkban él csak a szabadság,S a szépség csak a dalban virít.“

„Az ember ne akadjon fenn apróságokon, ha nagy dolgok miatt vágott neki az útnak.“

„A mai ember egész életében olyan hatásoknak van kitéve, amelyek megrendítik a saját gondolkodásába vetett bizalmát. A szellemi függőségre ösztönzés, amelynek alá kell vetnie magát, megnyilvánul mindenben, amit hall, vagy olvas. (…) Ahol megszűnik az a meggyőződés, hogy az ember önálló gondolkodás útján jut el az igazsághoz, oda beférkőzik a szkepticizmus.“

„Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek. […] Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas. A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege – egyetlen család.“

„De mi vademberek vagyunk – a fehér ember álmai rejtettek előttünk. És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd. Mert mindenek fölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen – tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől. Nem sok az, ami összeköt bennünket.“

„A gyakorlás az út a tökéletességhez, de senki sem tökéletes, szóval minek gyakoroljunk?“