Összefügg: rab

„Hozhatod a bilincset, a rabod vagyok.“

„Drága testvéreim, tudom, hogy szívetek szerént kívánnátok valami jót hallani rólam, de még az Udvartól nem jött semmi, de minden órába várjuk. Különben kosztom és becsületes ágyam a porkoláb úr házánál, amint előbb megírtam, aszerént vagyon mostan is. Azért téged, édes érzékeny szívű testvérem, Ilona különösen kérlek, ne sirass engemet és ha éppen sírnál is, nemcsak te siratsz, hanem három falu gyászba borult lakosai gyászba borult szívvel kesergik esetemet és talán egy prókátort [Bohăţelt] magok mellé vévén két vagy három ember, ők is felmentek volna Bécsbe ezen dologért. Mert ők úgy tekintettek magok közt engemet, mintha az Istentől küldött jóltévő angyalt látták volna, becsülték hívségemet, meg voltak győződve igazságomról. A fizetésemet sem fogják elhúzni, most pedig vége szakad a pereknek. Azért édes öcsém, édes igaz testvérem ne sirass, ne búsulj rajtam. Mert nem olyan állapotban vagyok, mint más rabok, vagy mint rab, hanem becsületes ház, ágy és koszt van részemre rendelve a felsőbbségtől, csak hogy még letartóztatva vagyok egy ideig […] Hív testvéretek Varga Katalin, 3 helységek képviselőnője.“

„Vár rád a Természet. Mély csendje ünnepi,lábadnál vadvirág, éjszínű fellege,ha búcsut mond a nap, sőhaja lengeti,mint füstölőket, a liliomkelyheket.Órjás pilléreik az erdőt eltakarják,elrejtőzik a rét, a fűz kinyujtja karját,s tartja oltárait a szűz habok felett.…Ó, költészet, te kincs! Eszméink gyöngyszeme!.A szív vad árja, mely mint tenger, égre csap,hiába zúg: marad lényednek lényege:a hét szín lepleden s a sok-sok árnyalat.Ám retteg a profán, s átokra nyíl szája,bántja szemét tüzed misztikus ragyogása,egy férfi homlokán ha látja lángodat.…Zord Természet, csak élj! Újulj meg szűntelen,alant és fent, ahogy törvényed hírdeti,te istennő vagy, élj s dölyfösködj! Földedenaz ember csak utas, nem, mi megilleti,királyod. Mit nekem pompád és birodalmad?Én nem vagyok rabod, nem zengem hatalmad,szívem a szenvedők fenségét szereti.“

„Kedves néném, nemcsak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A mi sorsunk éppen olyan. Mennyi urakot, nemesembereket temettünk már el, kit egy, kit más esztendőben, úgyannyira, hogy már csak ketten maradtunk volt Zay úrral. Az Isten azt is kivevé a bujdosásból 22 octobris. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül… … Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész predikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk… … Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, eztet pedig hatvankilencedikbe írom; ebből kiveszek 17 esztendőt, a többit haszontalan bujdosásba töltöttem. A haszontalant nem kelletett volna mondanom, mert az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az Isten akaratjánál. Kérjük az üdvességes életet, a jó halált és az üdvességet, és azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen.“

„Amíg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs az az elítélt rab, nincs az az üldözött adós, akinek a sorsa alábbvalóbb legyen egy feleséges embernél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet, amíg férjhez nem megy; azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, aki megházasodik, megszűnik ember lenni; lesz kutya, akit szidnak; szamár, akit megnyergelnek; papagáj, akinek fecsegni kell és selyembogár, akiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, amikor elhagyja.“

„Nem vagyok sem a gyomor, sem az alvás, sem a nemi vágy rabja, az szerinted nem attól van, hogy ismerek valamit, ami kellemesebb ezeknél, ami nemcsak a szükség kielégítésének a pillanatában tölt el örömmel, hanem még azzal a reménnyel is kecsegtet, hogy örök hasznot hajt.“

„A gondolat az élet rabja csak, Az élet pedig az idő bohóca, S az idő, amely a világ tanúja, Megáll majd.“

„Íme, az ortodoxia izgató regénye. Az emberek annak a bolond szokásnak rabjává lettek, hogy úgy beszélnek az ortodoxiáról, mint valami nehézkes, sivár és megülepedett dologról. Pedig nincs az ortodoxiánál kockázatosabb és érdekfeszítőbb. Az ortodoxia maga az egészség; és az egészség mindig drámaibb, mint a téboly. Az ortodoxia annak az embernek az egyensúlya, aki őrülten száguldó lovak mögött tartja a gyeplőszárat, s bár látszólag hol erre, hol arra dől és meginog, mégis megőrzi minden egyes testtartásában a szobrok szépségét és az aritmetika pontosságát… Az ortodox Egyház sohasem tért a kitaposott útra, nem fogadta el a konvenciókat; az ortodox Egyház sohasem volt tiszteletreméltóan mértékletes. Könnyebb lett volna elfogadnia az ariánusok földi hatalmát. Könnyebb lett volna a kálvinista 17. században belehajtani a predesztináció feneketlen árkába. Könnyű őrültnek, könnyű eretneknek lenni. Mindig könnyű a kor feje után indulni, de nehéz dolog vigyázni saját fejünkre. Mindig könnyű modernistának, mindig könnyű sznobnak lenni. Könnyű lett volna belezuhanni a tévedések és túlzások e nyílt csapdáiba, melyek mint egymást váltó divatok és szekták húzódnak végig a kereszténység történelmi útján. Mindig könnyű elesni; hiszen temérdek sarok van, ahol el lehet botolni, de csak egy van, ahol meg lehet állni. Magától értetődő és kényelmes dolog lett volna belezuhanni, a gnoszticizmustól a keresztény scientistákig, valamelyik hóbortba. Ámde kerülni mindezt: szédítő kaland; és lelki szemeim előtt mennydörögve száguld az égi szekér korszakokon át, az ostoba eretnekségek hanyattesnek vagy orra buknak, míg a merész igazság, bár meginog, diadalmasan megáll.“

„Igazi filozófus lévén, Szókratész szentül meg volt győződve arról, hogy a bölcs ember ösztönszerűleg igénytelen életet él. Ő maga még cipőt sem hordott; de ugyanakkor a piac szelleme sokszor rabul ejtette, és kiment, hogy az árukban gyönyörködjék. Amikor egy barátja aziránt érdeklődött, hoghy miért teszi ezt, Szókratész ezt válaszolta: – Azért szeretek odamenni, mert ott fedezem fel, hogy annyi minden nélkül is tökéletesen boldog vagyok.“