Összefügg: nyom

„Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.“

„Semmit sem hagyó korunk legfőbb átkának szükségképp azt tartom, hogy az ember a következő pillanatban máris felemészti az előzőt, hogy röptében elherdálja a napot, s így mindig máról holnapra élanélkül, hogy bármit végbevinne. Hiszen már a nap minden szakának megvan az újságja is! Egy jó koponya még beiktathatna egyet s mást. Így minden, amit teszünk, végzünk, költünk, sőt szándékolunk, a köz prédája lesz. Ha valaki örül vagy szenved, azt nyomban mások időtöltésére teszi, és így szökken a hír háztól házig, városról városra, birodalomból birodalomba, végül világrészek között is át, pokoli sebesen.“

„Nem azok közé tartozom akik félnek a néptől. A nép, és nem pedig a gazdagok továbbélő szabadságunk támaszai. És, hogy megõrizzük népünk függetlenségét, nem engedhetjük meg, hogy vezetõink állandó adósságal terheljenek meg bennünket. Választanuk kell takarékosság és szabadság, vagy tékozlás és szolgaság között. Ha olyan adósságokba verjük magunkat, hogy adót kell fizetnünk a húsra, italra, szükségleteinkre és kényelmünkre, munkánkra és szórakozásunkra, hivatásunkra és hitünkre – ahogy Anglia népe is kénytelen -, akkor népünknek, mint nekik is, huszon-négyből tizen-hat órát kell majd dolgoznia és tizenöt óra jövedelmét a kormánynak adnia adósságaira és költségeire; és a tizenhatodik óra keresete nem lévén elég kenyérre, kénytelenek leszünk – mint ők is – zabkását és krumplit enni. Nem lesz időnk gondolkozni, nem lesz módunk a hûtelen gazdákat számadásra vonni, hanem örülünk majd ha létfenntartásunkat megkereshetjük, bérbeadván magunkat társ-szenvedőink nyakára bilincset verni. Földbirtokosaink is, mint az övéik, névleg megtartják ugyan a sajátjuknak nevezett ingatlant és annak igazgatását, de valójában csupán mint a kincstár intézői, és kénytelenek lesznek – mint övéik is – külföldön vándorolni és megelégedni nyomorral, ismeretlenséggel, kivetettséggel és a nemzet glóriájával. E példa áldásos tanulságként állhatna elõttünk, hogy köz- és magán szertelenség miként teszi tönkre a magán vagyonokat. Az alapelvtõl való eltérés elsõ esete a második példájává válik, a második a harmadikévá, és így tovább, míg a társadalom nagy része nyomorúság automatáivá alakul és nem lesz máshoz érzéke mint bûnhöz és szenvedéshez. Azután indul el majd a bellum omnium in omnia [harc mindenki mindenkik ellen], amit egyes filozófusok oly elterjedtnek találtak ebben a világban, hogy azt képzelték az embertelenség az emberiség természetes állapota. Az államadósság e félelmetes fogat első lova. Amit adózás és az annak nyomában járó nyomorúság és elnyomás követ.“

„Szilencium e helyt, tiszteletet kérünk és a lehető legnagyobb figyelmet. Mert ugyan ki jött el hozzánk! Csak szorosan a nyomunkban. No most hát lássátok, ő az, bizony, az ALBA.“

„Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük; aki maga nem tud jó dolgokat alkotni, a másét sem használhatja jól fel.“

„Amikor kész a mondatod, gondosan csiszold le sarkait és sajátos öntőformád többi nyomát. Le kell kerekítened, hogy könnyebben férkőzhessen be mások elméjébe és emlékezetébe.“

„A természet fortélyossága lépten-nyomon kijátssza az érzékek és az értelem fortélyosságát, úgyhogy bolond időtöltés volna mind a sok szép elmélkedés, emberi okoskodás, vitatkozás, ha nem akadna, aki felhivja erre a figyelmet.“

„Egyetlen meggondolatlan, félig indulatból kiejtett szó elindítja az embert, elindítja olyan nyomon, melyen azután már akarva-akaratlan tovább kel haladnia. Abban a pillanatban midőn rálépünk, nem is álmodjuk, hogy hova visz. És még azután is jó ideig azzal áltatjuk magunkat, hogy az csupán egy incidens, mely rövid időn leperegvén újra szabaddá leszünk, újra tehetünk kedvünk szerint. Erdőn vannak ilyen ösvények néha, melyek látszólag egymás mellett haladnak. Csupán egy árok vagy vízmosás választja el. Azt hinné az ember, mindegy, melyikre lép. Pedig lassanként elhayják egymást az utak és nem találkoznak többé.“

„Mert az erény, bármennyire homályban van is, soha nem marad rejtve, hanem jeleket bocsát ki magából, és aki csak méltó rá, felismeri nyomairól.“

„Történetemben van némi irónia: mialatt az életet kutattam, az élő szervezeteket ízeikre szedtem, de eközben kezeim között elsiklott az élet, és végül a molekuláknál meg az atomoknál kötöttem ki, ahol már nyoma sincs az életnek. Most öregkoromban megpróbálom újra összerakni azt, amit korábban rendkívül nagy gonddal szétdaraboltam.“

„Én magyar író vagyok, nékem a magyar a szent nyelvem. nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van itatva, melyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom nyomai, erről én nem tehetek s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. S ha valaki ezt rólam megállapítja, én azt nem fogom dicsőségnek tartani. Engem üldöztek itt – mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal, is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám.“

„Mind meghalunk egyszer, mindenki, micsoda cirkusz! Pont ennek kéne összetartania minket, de ez még sincs így. Jelentéktelen dolgok terrorizálnak és nyomnak el minket. Felemészt minket a semmi.“

„Egy nap láttam, leült egy öles fa tövébezsákot és kalapot a márványpadra téveegy szegény; kis darab fekete kenyeretmajszolt, s álmaiba beléfeledkezett.A sok hosszú fasort szeme kutatva járta,jön-e ki figyel bánata dallamára;búslakodott a gyér járókelők nyomán,kik rótták szanaszét útjaik szaporán:velük nyelt el veszett ailamizsnát a távol,melyér fekhelyet ád holmi sötét sikátor,s juzthat hitvány szobán rosszízű estebéd.“

„Az érzéki gyönyör a lelkek egyesülése nélkül mindig állatias volt, és az is marad: nyoma sincs utána az emberben valami nemesebb érzelemnek, inkább a megbánásnak.“

„Abban a különös helyzetben vagyok, hogy történelmet írhatok egy olyan műfajról, melynek születésénél is tanúskodtam. Ez a műfaj megszületett, kivirágzott, termő magját szétszórta, aztán kivénült, elhalt, és életének tömérdek szemtanúját erejének teljességében hagyta hátra. Maga a kabaré már rég nincs meg, az új kor ízlése még a nyomát is eltakarta, de bizonyára Önök közt is sokan akadnak, akik jelen voltak azon a bizonyos, nevezetes estén, amelyen váratlanul, meglepetésként toppant először a közönség elé. Egy kurta emberöltő töredéke elég volt hozzá, hogy életpályáját lefussa, a születéstôl a halálig.“

„Mióta a kereszténységet anyámnak fogadtam, s nem holmi teóriának tekintem, mely véletlenül az utamba akadt, kicsiny kertté változott vissza Európa és a nagyvilág, kertté, melyben a macska és a gereblye jelképes alakjait bámulom; gyermekkorom tündéri tudatlanságával és várakozásával nézek mindenre. Egyik-másik tan vagy szertartás éppoly idomtalannak és furcsának tűnik, mint a gereblye; ám tapasztalatból tudom, hogy az efféle dolgok valahogy mégis zöld gyepen és virágon végződnek… Hadd említsek egy példát a száz közül! Ami engem illet, semmiféle ösztönös rokonszenvet nem érzek a fizikai szüzesség iránt való lelkesültséggel szemben, amely kétségtelenül jellemző vonása a történelmi kereszténységnek. Ám ha nem magamat tekintem, hanem a világot, észre kell vennem, hogy ez a lelkesültség nem csupán a kereszténység jellemzője volt, hanem a pogányságé is – számtalan vonatkozásban jellemzője a magasrendű emberi természetnek. A görögöknek volt érzékük a szüzesség iránt, midőn Artemiszt márványba faragták, szintúgy a rómaiaknak, midőn a Veszta-szüzeket díszruhába öltöztették. Az Erzsébet-kor leggonoszabb és legvadabb drámaírói úgy ragaszkodtak a szó szoros értelmében vett női tisztasághoz, mintha a világ alappillére volna. Sőt, a modern világ (még ha gúnyolja is a nemi ártatlanságot) a nemi ártatlansággal szemben nemes bálványimádatot tanúsít – bálványozza a gyermekeket. Mármost, minden gyermekszerető ember jól tudja, hogy különös szépségük nyomban hervadni kezd, mihelyt a fizikai nemiség első jegyei megjelennek rajtuk. Mivel az emberi tapasztalat egybevág a keresztény tanítással, egyszerűen arra következtetésre jutok, hogy én vagyok az, aki téved, és az egyháznak igaza van. Sőt, még helytállóbb az a megállapítás, hogy az én felfogásom hiányos, az egyházé azonban egyetemes. Az egyházat nem uniformizált emberek alkotják, és az egyház nem is kívánja tőlem, hogy nőtlen legyek. A tényt, hogy nem értékelem a cölibátust, éppúgy elfogadom, mint azt a tényt, hogy nincs zenei érzékem. Ellenem tanúskodik az emberiség tapasztalata, miként ellenem tanúskodik Bach esetében. A cölibátus virág apám kertjében, melynek nem tudom édes és ijesztő nevét. De lehet, hogy egyszer megtudom.“

„Én magam nem vagyok már más, mint lélegző emlékezet. Tovatűnő gondolatok nyomát keresem a holdfényben táncoló erdő felett, és lágyan magamra húzom elmúlt, soha vissza nem térő idők csillagporban úszó emlékezetét…“