Összefügg: fa

„Ha egy élőlény az átlagosnál többet törődik magával vagy egyéni javaival, ami ellentmond faja vagy közössége érdekének, ezt minden szempontból rossz és ártalmas indulatnak kell tekintenünk.“

„Egy nap láttam, leült egy öles fa tövébezsákot és kalapot a márványpadra téveegy szegény; kis darab fekete kenyeretmajszolt, s álmaiba beléfeledkezett.A sok hosszú fasort szeme kutatva járta,jön-e ki figyel bánata dallamára;búslakodott a gyér járókelők nyomán,kik rótták szanaszét útjaik szaporán:velük nyelt el veszett ailamizsnát a távol,melyér fekhelyet ád holmi sötét sikátor,s juzthat hitvány szobán rosszízű estebéd.“

„A madarak megtanulnak énekelni, ami nem jelenti azt, hogy ezzel több élelemhez jutnának, megmenekülnének a ragadozóktól, vagy távol tarthatnák az élősködőket. (…) Azért énekelnek, hogy felhívják magukra a másik nem figyelmét, és fönntarthassák a fajukat.“

„Olyan lesz az öregségünk, ahogyan élünk. Lehet, hogy úgy végezzük, mint egy kihalt város, de az is lehet, hogy olyanok leszünk, mint egy hatalmas fa – amely jelentőségteljes marad még akkor is, ha már nem tud megállni a lábán.“

„Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával nehányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe… érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy ennyi jut ebből s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka…! Nagy hangon, szinte kiabálva mondta az utolsó mondatokat, de a szeme még így is kifényesedett tőlük. Aztán lehajtotta a fejét, inge ujját végighúzta az orrán, és fölállt. Fölmarkolta kalapját is a padról. – Na, én megyek. Az asszony elkomolyodva állt a bölcsőmellett, és nézte Birtalant. – De ha az ember – szólalt meg lassan –, de ha az ember mindég csak puliszkát eszik, puliszkát és puliszkát… és a túró szagával is megelégszik… míg mások meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül… akkor mi lesz azzal a túróval, amit elmulasztott megenni az ember…? Megmarad az a gyermeknek? Birtalan már fejére tette a kalapot, a puskát is a vállára vette, úgy állt ott. Nézte az asszonyt. – Aki mindég csak puliszkát eszik – felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan –, mindég csak puliszkát, akarattal… s a túrót félreteszi.. annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék… Ami pedig másokat illet – legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is –, nem kell irigyelni azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én… nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Indult. Az asszony nem szólt utána. Nehány lépés után visszafordult még egyszer.“

„A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig mint az árnyéka. Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.“

„Állat, fa, ember – mind ugyanazt a levegőt szívja. Úgy látszik a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen […]“

„Egy élő fát pontosan úgy kellene „szellemi szemmel” látnunk, ahogyan kivágott állapotban a „szív” köré nőtt évgyűrűi megmutatkoznak. Egy folytonos, koncentrikus körökben való áradást kellene megtapasztalni: az Idő benső természetéről „beszélne” a Fa annak, aki „meghallgatná”. Mint midőn egy becsapódó kő a nyugodt vízfelszínt mozgásba hozza, elbeszélné a „Bűnbeesést” és a szertegyűrűző Élet „láthatatlan történetét”. Sokat elmond a mai emberről az a mód, ahogyan a fákhoz viszonyul, s mint mindent – beleértve saját magát is –, naivan a „termelésbe” vonja.“

„De aztán a következő borongós napon olyan iszonyatos erővel hasított a lelkébe Scott hiánya, hogy nem érzett mást, csak ürességet, többé nem érezte magát nőnek, mintha egy halott fa lett volna, amelynek ágai között keresztül fúj a metsző novemberi szél. Liseyt most is ez az érzés gyötörte, Scott nevét akarta kiáltani, haza akarta hívni őt, majd’ megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, milyen évek várnak rá, és azon tűnődött, mire jó a szerelem, ha ez a vége, ha csak tíz másodpercig is így érez az ember.“

„Sztálin Oroszországot faekével vette át, és atombombával hagyta az utókorra.“