Összefügg: állam

„A titokzatosnál nincs csodálatosabb. Alapvető érzés ez, ott áll az igazi művészet és az igaz tudomány bölcsőjénél. Aki nem ismeri, aki nem tud többé csodálkozni és nem érez meglepetést, az olyan, akár a halott, akinek lezáródott a szeme. (Hogyan látom a világot?)“

„A legszebb élmény, amit átélhetünk, a rejtély. Ez az alapvető érzés, amely az igaz művészet és az igazi tudomány bölcsőjénél áll.“

„Igazán értékesnek az emberi üzemben nem az államot találom, hanem az alkotó és érző egyént, a személyt: ő egyedül alkot nemeset és finomat…“

„Nem hiszek az egyén halhatatlanságában, és az etikát kizárólag emberi ügynek tartom, ami fölött nem áll emberfeletti hatalom.“

„A metafizikusok zeneileg tehetségtelen muzsikusok. Ehelyett erõsen vonzódnak a teoretikus közegben végzett munkához, a fogalmak és gondolatok összekapcsolásához. De ezt a hajlandóságukat nem a tudomány területén váltják tettekre, másrészt pedig kifejezési igényüket nem a művészetben elégítik ki, összekeverik a két dolgot, és olyan produkcióval állnak elõ, amely semmi a megismerés, és elégtelen az életérzés vonatkozásában.“

„Valóban fedi-e a valóságot, hogy a korszak magyar politikai életében egyetlen olyan személy sem akadt, aki Kádár János helyébe lépett volna? És ha csakugyan így áll a helyzet, óhatatlanul felmerül a kérdés: maga Kádár mennyiben felelős ezért.“

„Amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.“

„Abban az élethalálharcban, ahol az egyik oldalon a munkásosztály, a világ dolgozói és elnyomott népei, a másikon az imperialisták és hazaáruló lakájaik, a feudális földbirtokosok és reakciós burzsoák állnak, a különböző országok népeinek radikális forradalmi szellemről kell tanúbizonyságot tenniük, magasra emelve a forradalmi hősiesség zászlaját, elszántan, a végsőkig kell harcolnunk, nem riadva vissza a nemzeti függetlenségért és a szocializmusért hozandó semmiféle megpróbáltatástól, áldozattól.“

„Reménységeink szerint ígérgetünk, és aggályaink szerint álljuk a szavunkat.“

„A jutalom és a büntetés ügye ugyanúgy áll az egyéni családoknál, mint a nyilvános esetekben. Mert a büntetéssel és a gazdai szigorral kordában tartott és engedelmességre szoktatott rabszolgák és a zsoldban álló szolgahad még nem lesz jó vagy becsületes. De ha ugyanez a gazda családjában helyénvaló jutalmakat és enyhe büntetéseket szab gyermekeire: a jóra és ezen keresztül olyan erényre tanítja őket, amelyet később más területen is gyakorolnak anélkül, hogy büntetésre vagy megvesztegetésre gondolnának. És ez az, ami szabadelvű nevelésnek és önkéntes szolgálatnak nevezünk: az ezzel ellenkező szolgálat vagy engedelmesség, Isten vagy ember iránt, nem szabadelvű és méltatlan minden tiszteletre.“

„…nyugodj meg, a gyógyulás abból áll, hogy rájön az ember, hogy becsapják, ha bizik s hogy a leggyalázatosabban éppen az csapja be az embert, akiben a legjobban bízott, annyira, hogy a puszta szavára pénzt adott neki…“

„Vasútnál lakom. Erre sokvonat jön-megy és el-elnézem,hogy’ szállnak fényes ablakoka lengedező szösz-sötétben.Igy iramlanak örök éjbenkivilágított nappaloks én állok minden fülke-fényben,én könyöklök és hallgatok.“

„Magam nem találnám elképzelhetetlennek, hogy az állam (önkormányzat) által fenntartott iskola is nyugodtan vallhasson valamilyen világnézetet, keresztény elkötelezettséget, ha a nevelői közösség hívő emberekből verbuválódott. (Hiszen Magyarország lakosságának több mint 60%-a kereszténynek, vagy keresztyénnek vallja magát). Ehhez ma már természetszerűleg hozzá kellene tenni a gyermekeknek és a szülőknek azt a jogát, hogy ha egy nem hívő gyerek kerül ebbe az iskolába, őt semmiféle bántódás, kirekesztés nem érheti. Ez a fajta türelem nem új dolog. Szerzetesrendek pedagógiájában (így például a bencés pedagógiában) régtől fogva bölcs alapelv, hogy a gyereket nem lehet semmire sem kényszeríteni, és olyanért büntetni, amiben nem hisz. Jól működhetnének így az önkormányzati iskolák is.“

„Az ember élete két részből áll. Az elsőben reménylünk egy boldog jövőt, a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak között alig marad egy percünk a csendes, boldog élvezetre.“

„Készen állunk arra az előre nem látható eseményre, mely talán nem is következik be.“

„És addig állok az óceánon, amíg süllyedni nem kezdek.“

„az országban egy elfogadhatatlan centralizáció folyik. Mosolyogva mondom, hogy bennünket és engem vádoltak azzal, hogy az állami felelősséget akarjuk tovább fejleszteni és tovább növelni, minden normális országban az állam felelőssége a polgárok egészségügy ellátása és most mit tapasztalunk, azt, hogy olyan új szervezetek jönnek létre, már a nevüket sem tudom, amelyeket ki akarnak vonni a Parlament ellenőrzése alól és mint valami szuper kormányzati szintű, nem ellenőrizhető szervezetek irányítják majd a reformfolyamatot. […]“

„A nemzet, élén az új vezetéssel rendületlenül állja és folytatja a harcot az ország és népének megvédése érdekében, igaz hűséggel német szövetségeseink oldalán, azzal a szellemmel, amellyel Németország, a harcoló Itália, és Japán az új világ megteremtéséért küzd.“

„A kegyetlenségeket várjuk, hősi lélekkel álljuk, és áldozatosan dolgozunk azért, hogy egyszer mindent megtoroljunk!“

„A korbácsnak tömör, sűrű struktúrája volt, a fájdalom már az első ütés után otthonosan érezte magát az emberben; voltaképp ez az első ütés elég volt egy egész napra, sőt még tovább, voltaképp az első „első ütés” elég lett volna egész életemre, de ezt nem tudtam elmagyarázni az idősebb K.-nak. Csak kiabálni tudtam, „Apu, ne bánts”, mindig ugyanazt, úgyhogy az idősebb K. rám se hederített; nem tudtam elmagyarázni neki, nem tudhatta, hogy egyetlen ütés a korbáccsal elég volt ahhoz, hogy egész nap ne tudjak leülni, hogy egész éjszaka ne tudjak elaludni, hogy másnap egész nap kerüljem az emberek tekintetét. Nem tudhatta mindezt, hiszen sosem verték meg a korbáccsal, noha volt már hagyománya a korbácsnak, noha már nem egy nagyobb állat megismerte a keménységét, a hatékonyságát, sőt alighanem a szagát is; hiába, én voltam az első embergyerek, aki megízlelte a korbács hagyományát, aki nem felejtette el a fájdalmat, amit okoztak neki, amit az idősebb K. okozott neki; mert senki más nem merte volna a kezébe venni azt, senki másnak nem jutott volna eszébe, hogy a kezébe vegye, hogy ilyen célra használja. Ilyen, mondjuk ki, pedagógiai célra.A korbácshoz hasonlóan a fájdalomnak is megvolt a maga sűrűsége. Már az első ütés után mázsás teherként ömlött szét a testemen; az első ütést a hirtelensége különböztette meg a többitől, ezt volt a legnehezebb kapni, mert erre vártam a legtovább, ez volt a legeredményesebb, minthogy a felkészületlen testbe tört be. Voltaképp az első ütés elég lett volna az úgynevezett pedagógiai hatás eléréséhez, vagyis jelen esetben az abszolút és feltétel nélküli engedelmesség kikényszerítéséhez, mert ezt az elvet oltotta bele az idősebb K. a kutyáiba és az embergyerekébe; az első ütés után azonban, amely csupán beinjekciózás volt, jöttek az újabb, egyre erősebb, az átható fájdalmat kiterjesztő, mindent átható fájdalommá fokozó ütések is. S ahogy az injekció utáni fájdalom is folyékony, akár az ólom – és az ülepen, az epicentrumon keresztül szétfolyik mindenfelé, elhatol egész a velőig, a gerincen végigfutó libabőrökig, és csak amikor ezek elmúlnak, adja át óvatosan a helyét a megkönnyebbülésnek, a nővérke kiveszi a tűt, és megtörli a szúrás helyét –, hasonlóképpen folyt szét a fájdalom is, csak ez makacs volt, a megkönnyebbülés nem győzte cérnával, és rosszkedvűen, dolgavégezetlenül távozott; kegyetlen fájdalmat okozott a korbács, minthogy önző fájdalom volt ez, pöffeszkedett a bőségben és a hely-idő egységében. Az idősebb K. gondoskodott róla, hogy mindig egy ütéssel többet adjon a kelleténél, hogy adjon egyet tartalékba, hogy jobban belém vésődjön (nem tudhatta, hogy az már nem vésődhet belém jobban), hogy el ne felejtsem – nem tudtam elmagyarázni neki, hogy azt nem lehet elfelejteni. Ha képes lettem volna beszélni erről az egészről, akkor sem hitte volna el, hiszen soha senki nem ütötte meg a korbáccsal; – ha képes lettem volna, akkor sem… De nem voltam képes semmire, csak kiabáltam, hogy „Apu, ne bánts!”; bár később, a második vagy harmadik alkalommal, a második vagy harmadik pedagógiai szeánszon túl már csak azt, hogy „Ne bánts!”; később, a huszadik vagy harmincadik alkalommal meg csak azt, hogy „Nem!”. A „Nem” volt a talán legtágabb válasz minden felmerülő tisztázatlanságra, minden feltételezhető kérdésre, nem különben arra, amit az idősebb K. kérdezgetett, miközben vert a korbáccsal. Amit az idősebb K. egymás után kérdezgetett, amikor egymás után mérte rám az ütéseket is a korbáccsal. Azt kérdezte:– Fogsz még? – (ütés) – Fogsz még? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz? – (ütés) – Fogsz még?“