„A 257. cikkely függelékére gondolok, amely kimondja: „Ezt a statútumot a minisztertanács kétharmados többséggel megváltoztathatja.” Ez a jog megcsúfolásának csúcspontja. Ezek az emberek, akik kisajátították maguknak azt a jogot, hogy a közvéleménnyel nem törődve új alkotmányt erőszakoljanak a népre, és maguk alakítsanak kormányt, amely minden hatalmat a kezében tart, ráadásul még a 257. cikkely alapján a szuverenitás fő ismérvét, az első törvény, az alaptörvény megváltoztatásának jogát is maguknak sajátítják ki. Ha a minisztertanács kétharmados többséggel megváltoztathatja az alkotmányt, a minisztertanácsot pedig az elnök nevezi ki, akkor egy embertől függ a köztársaság léte vagy nemléte, minden jog egy ember kezében összpontosul, méghozzá az adott esetben egész eddigi történelmünk legméltatlanabb alakjának kezében. És az alkotmánybíróság ezt hagyta jóvá, ennek következményeit tekinti érvényesnek és törvényesnek? Ez korlátlan hatáskör, amelynek birtokában az alkotmány bármelyik cikkelye, bármely fejezete, sőt az egész alkotmány megváltoztatható! Batista és minisztertanácsa a 257. cikkely alapján megváltoztathatja az idézett cikkelyeket, kijelentheti, hogy Kuba nem köztársaság, hanem örökös uralkodóház által kormányzott királyság, és Fulgencio Batistát királynak nyilváníthatja; feldarabolhatja az ország területét, és eladhatja valamelyik tartományt egy idegen hatalomnak. Ezek mind törvényes rendelkezések lesznek, és önök kötelesek lesznek mindenkit bebörtönöztetni, aki ellenáll, mint ahogy velem is ezt akarják tenni.“
„Féléves miniszterelnökként azt mondhatom, hogy ma Magyarországon nem elég erős a kritikai közélet, nem elég erős a kontroll, a magyar közélet az indokoltnál lényegesen nagyobb belenyugvással figyeli, ami történik. Az új Magyar Köztársaság alapító atyái nagyon tisztességes, erős, működőképes struktúrát hoztak létre, de ebben a struktúrában az élet és az azt meghatározó demokratikus ethosz, a hétköznapok demokráciája, a demokratikus viselkedésmód és kultúra nem egészséges. Ezernyi bajtól szenved. És ebben közös a felelősségünk.Ebben az értelemben nincs magány, más értelemben viszont van. Abban az értelemben, hogy túlságosan erős velem szemben a megrendelő attitűd. Az ország megváltoztatására vonatkozó igényeket – még közületek is, önök közül is – nagyon sokan megrendelésként fogalmazzák meg: csináld meg, azért tartunk.Nem az a baj, hogy ha – egyébként méltatlanul – mindenféléket egymás fejéhez vágnak a politikusok. Ezt ki lehet bírni. Nem muszáj politikusnak állni. Az a baj, hogy ezek a viták kikerülik a lényeget. Ezek a viták önmagáról a politikáról, a politika szereplőiről, az egymáshoz való viszonyukról, a felszínről, a fecsegésről szólnak, Magyarországról alig. S végképp nem szólnak az összefüggésekről.„Ez elképesztő kihívást jelent a következő három évben az igazgatás, az oktatás, az egészségügy, a szociális és munkanélküli-ellátás, a lakástámogatás és a családtámogatás területén. És e területek melyikéről tudjuk, hogy mit csináljunk vele? Egyikéről sem.”“
„Mióta a kereszténységet anyámnak fogadtam, s nem holmi teóriának tekintem, mely véletlenül az utamba akadt, kicsiny kertté változott vissza Európa és a nagyvilág, kertté, melyben a macska és a gereblye jelképes alakjait bámulom; gyermekkorom tündéri tudatlanságával és várakozásával nézek mindenre. Egyik-másik tan vagy szertartás éppoly idomtalannak és furcsának tűnik, mint a gereblye; ám tapasztalatból tudom, hogy az efféle dolgok valahogy mégis zöld gyepen és virágon végződnek… Hadd említsek egy példát a száz közül! Ami engem illet, semmiféle ösztönös rokonszenvet nem érzek a fizikai szüzesség iránt való lelkesültséggel szemben, amely kétségtelenül jellemző vonása a történelmi kereszténységnek. Ám ha nem magamat tekintem, hanem a világot, észre kell vennem, hogy ez a lelkesültség nem csupán a kereszténység jellemzője volt, hanem a pogányságé is – számtalan vonatkozásban jellemzője a magasrendű emberi természetnek. A görögöknek volt érzékük a szüzesség iránt, midőn Artemiszt márványba faragták, szintúgy a rómaiaknak, midőn a Veszta-szüzeket díszruhába öltöztették. Az Erzsébet-kor leggonoszabb és legvadabb drámaírói úgy ragaszkodtak a szó szoros értelmében vett női tisztasághoz, mintha a világ alappillére volna. Sőt, a modern világ (még ha gúnyolja is a nemi ártatlanságot) a nemi ártatlansággal szemben nemes bálványimádatot tanúsít – bálványozza a gyermekeket. Mármost, minden gyermekszerető ember jól tudja, hogy különös szépségük nyomban hervadni kezd, mihelyt a fizikai nemiség első jegyei megjelennek rajtuk. Mivel az emberi tapasztalat egybevág a keresztény tanítással, egyszerűen arra következtetésre jutok, hogy én vagyok az, aki téved, és az egyháznak igaza van. Sőt, még helytállóbb az a megállapítás, hogy az én felfogásom hiányos, az egyházé azonban egyetemes. Az egyházat nem uniformizált emberek alkotják, és az egyház nem is kívánja tőlem, hogy nőtlen legyek. A tényt, hogy nem értékelem a cölibátust, éppúgy elfogadom, mint azt a tényt, hogy nincs zenei érzékem. Ellenem tanúskodik az emberiség tapasztalata, miként ellenem tanúskodik Bach esetében. A cölibátus virág apám kertjében, melynek nem tudom édes és ijesztő nevét. De lehet, hogy egyszer megtudom.“